Hong Kong Shatterdome

Snowden
@hangár szerelőgaléria

Mintha megállt volna az idő, egy örökkévalóságnak tűnik kivárni a férfi válaszát. De egyelőre semmi reakció. Az viszont szinte egy pillanat, amíg észreveszem, hogy felém hajol. Nyíló ajkai és becsukódó szeme megbabonáznak és gondolkodás nélkül bezárom a köztünk lévő távolságot. Finoman tapad egymásra szánk, és olyan földöntúli boldogság áraszt el, amit már régen éreztem. Ez nem vad, mint amilyen tegnap volt, hanem csak tisztán őszinte, kicsit óvatos és végtelenül kedves. Mikor elhúzódik, csak egy kicsit, kék szemei mélyen csillognak.
Kezemmel lassan végigsimítom arcát, és megborzongok érintése csodájától. Reszketve kifújom az eddig bennragadt levegőt és mosolyra húzódik szám, egy pillanatra sem engedve tekintetéből. Milyen csodálatos is a világ. Főleg, ha ez a férfi áll a középpontján. Nem kellenek szavak, csak hagyom magam számára nyitott könyvnek lenni. Orrommal kicsit incselkedem vele, majd egy újabb apró csókot adok neki.
Azt hiszem, ezt egyelőre túltárgyaltuk.

Snowden
@hangár szerelőgaléria

Félreértette, amit mondani akarok. Csodás. Most valamiért tényleg nem tudom elmondani, mit akarok. Érdekes, neki valahogy sosem tudok semmit szavakkal jól kifejezni, mert mindig olyan szigorúan veszi őket. Vagy inkább talán csak másképpen értelmezi azokat a megnyilvánulásokat, amikkel máskor olyan könnyedén bánok.
- Igen, többre. - felelem határozottan. - Belőlünk több lehetne, mint egy egyéjszakás kaland. - És kellene is, hogy ez más legyen. De ezt már nem teszem hozzá, csak gondolatban.
Remélem, ezt nem érti félre. Mintha úgy gondolná, hogy ez nekem derogál. Pedig ez nem így van, sőt, igazán különlegesnek érzem magam attól, hogy kitüntet a figyelmével. Csak szerintem mi alapvetően nem úgy vonzódunk egymáshoz, hogy egy éjszaka után búcsút is tudjunk mondani az egésznek. Én legalábbis nem tudnék. Nekem ő kell és kész. Mindenhogyan. Ha most belelátna a fejembe, talán értené. A csarnokot figyelem, de mintha vak lennék, nem tudom, mi felé nézek és csak Snowdent látom a szemeim előtt, amint az ajtóhoz szorít.
- Nem tudom, hogyan fejezzem ki értelmesen, de megpróbálom. - kezdek bele újra, hátha most sikerül szavakba öntenem cikázó és sötéten gomolygó gondolataimat. - Ha egy férfit elkapok és berántom a hálómba, akkor következő reggel használtan kidobom onnan. Ezt magával nem tudnám megtenni, és nem is akarom. Nem tudom, hogy mit gondol, de valószínűleg hasonlót, mert tegnap mégis elment, pedig maradhatott volna. - felé fordulok és a szemébe nézek. Egy kis csend után hozzáteszem: - Ezt köszönöm.
Kedvem volna csak úgy rámosolyogni és rögtön a behuppanni a Jaegerbe. Vagy jóízűt beszélgetni a kantinban (én beszélek, ő hallgat). Esetleg bozni egyet a Kwoon arénában. Olyankor teljes az összhang. Most meg elbeszélünk egymás mellett és nem is értjük, hogy mi van.

Snowden
@hangár szerelőgaléria

Ő egy különleges ember. Nem tudom egészen pontosan megragadni lényének esszenciáját, mert mintha mindig kicsúszna kezeim közül. Rá akarom mondnai, hogy őrült, pedig nem az. Vad? Talán kicsit, de nem igazán. Kemény, igen, de valahogy meg mégsem. Olyan furcsa. És most itt ülök vele a szerelőgalérián és arról beszélgetek pont vele, hogy mi legyen kettőnkkel.
- Tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna, és éljük tovább a kis életünket. - kedzdek neki a lehetőségek boncolásának. - Ám ezt én semmiképpen sem szeretném, nem is volna jó. Ott motoszkálna a fejünkben. - itt szünetet tartok, nem igazán merek belegondolni a továbbiakba. Megcsóválom a fejem, mintha szabadulni akarnék gondolataimtól. Máskor minden olyan egyszerű, átlátható és végtelenül logikus, nem értem, most miért nem megy a lehetőségek felvázolása.
- Ezen kívül folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk tegnap este. Talán ez sem a legoptimálisabb eset. Én ennél sokkal többre tartom mindkettőnket. Illetve visszaléphetünk egyet. Én ezt tartom a legjobb megoldásnak.
Válaszra várok. A lenti hangzavar ide nenm szűrődik fel, így szavaimat mély csend követi.

Snowden
@hangár szerelőgaléria

Lélegzetvisszafojtva várom, hogy szóljon valamit. Válaszára sem tudom kifújni a levegőt, sem egy nagy sóhajt venni. Szívem a torkomban dobog. Igen, igaza van, amióta ismerjük egymást, ez elkerülhetetlen volt. A baj csak az, hogy ennek nem biztos, hogy így kellett volna történnie. Talán én vagyok túl maradi, vagy nagyon kiszámítható, mégis ez nem tűnik helyesnek így utólag. Őszintén szólva, most már örülök neki, hogy nem mentünk tovább és elviharzott.
Most azt várja, hogy én mondjak valamit? Szemei fürkészőn csillognak, de képtelen vagyok bármiféle reakció kipréselésére magamból. Szívem szerint végigsimítanám arcát és magamhoz húznám. Talán látja rajtam, de nem zavar.
Szavakkal lehetetlen megfogalmazni, hogy mit gondolok, már csak azért is, mert én sem tudom igazán. Mégis úgy érzem, mintha minden gondolatomat kimondtam volna. Aztán csak egy újabb kérdést sikerül kinyögnöm.
- És most mit csinálunk?
Abbahagyhatjuk, a driftünk attól még stabil lesz. Folytathatjuk, a drift attól erősebb lesz.

Snowden
@kantin

- Beszélni akar a tegnap éjjelről, igaz? - csak bólintok, továbbra is magam elé bámulva.
Ha itt nem fog, akkor hol? Elviszi a tálcáját, kétségbeesetten nézek utána, hova megy. Hát rám vár. Egy kis kő esik le a szívemről, már csak azért is, mert esély van rá, hogy megtudom, mi van.
Gyorsan visszateszem én is a tálcám és már megyek is utána. Van egy ötletem, hova mehetnénk.

@hangár szerelőgaléria

Innen belátni az egész hangárt, olyan magasan vagyunk, hogy a Jaegerek Conn-Podjait felülről nézhetjük. Erre nem jár senki, mert nincs rá szükség. Az emberek zaja már alig ér fel ide. Ez a vékony folyosó szinte teljesen a hangár mennyezete alatt van, a mélységtől csak egy korlát választja el. Leülök a fal mellé, így a szemben lévő Inferno fejét még pont látni lehet. Elmosolyodom a látványán.
Snowdenre nézek kedvesen, minden, amit gondolok vagy érzek, az arcomra van írva. Na de ember legyen a talpán, aki mindet meg is fejti!
- Csodálatos egy gép. - mutatok fejemmel az Inferno felé. Persze, nem erről akarok beszélni. Kis szünet után veszek egy nagy reszkető levegőt és végre megkérdezem. - Mi történt velünk tegnap?

Snowden
@kantin

Tehát jól aludt. Szuper. De tényleg? Habár nem feltételezem, hogy hazudott volna. Akkor sem értem, hogy aludhatott jól. Ennyit jelentett neki? Nem okozott neki lelki törést, mint nekem? Nem kell erről lelkizni órákat, nem is lenne rá hajlandó, de legalább azt szeretném tudni, hogy hányadán állunk egymással. Csak egy apró jelet adjon már! Olyan nagy kérés ez?
- Maga? - kérdezi szenvtelenül. Mintha csak udvariasságból kérdezett volna vissza. Nem baj, én őszinte leszek.
- Meglehetősen szarul. Reggel, mikor felkeltem, egyszerre volt üres a fejem és egyszerre zsongott is. És egy kicsit még most is így vagyok vele. Felkelés után dühös voltam, de nem tudom, miért. Már nem vagyok az. Szintén nem tudom, hogy miért.
Kényszert érzek arra, hogy egyszerűen csak rákérdezzek: "Mi volt ez?" vagy "Mi van velünk?", de visszatartom magam. Iszom egy kicsit az asztalon lévő vizes kancsóból, és nekiállok a másik szeletnek is.

Snowden
@kantin

Chilis babot eszem, két szelet csoki van még a tálcámon. Pár hellyel arréb leül mellém Snowden, szembe vele meg a normális kiképzőnk. Beszélgetnek az edzéstervről, erre jobban felkapom a fejem, közelebb is ülök, jelezvén, hogy ez engem is érdekelne. Kíváncsi vagyok, milyen a részletes terve számomra. Szerintem sikerül teljesen normálisan viselkednem. De azért egy kicsit rosszul esik, hogy egyáltalán nem vesz rólam tudomást, mintha nem is léteznék. Hogy kötjük össze az elménket így? Talán haragszik rám? Nem tudom, mi baja van.
Miután a mester elment, az egyik csokit kezdem majszolni.
- Hogy aludt, Uram? - kérdezem halkan magam elé bámulva.
Most vagy itt hagy, vagy szóba áll velem. Utóbbinál legalább bizonyítaná, hogy feltűnt neki, hogy itt vagyok.

Snowden
@edzőtér

Vége az edzésnek. Nem figyelt rám szinte egy percig sem. Nem is baj, egyedül is megy, nem vagyok gyengeelméjű, meg tudom oldalni a feladatokat hibátlanul. A mozgásommal sosem volt probléma, az erőnlétem szuper, csak néhány izomcsoport szorul fejlesztésre. Ilyen is régen volt, hogy így érezném, hogy vannak combjaim és felkarjaim. Délutánra gyenge izomlázam lesz, így azonnal extra nyújtásba kezdek. Egy kínai szalad hozzám, üzenettel. Felderülök, mert Adrian szólt, hogy egy óra múlva itt az ágyú. Ezt az Őrnagynak is hallania kell! Csak hát most hogy menjek oda? Az élet megy tovább - mondom magamnak. Tudom, hogy akar, csak azt nem, hogy miért állt meg. Illetve talán van valami halvány sejtésem, de valósznűleg csak sötétben tapogatózás. Elhatározom magam, és odalépek hozzá.
- Uram, a bal kezünk egy óra múlva itt van. A felszínre viszik, másfél óra múlva tesztelés. - szólok hozzá nagyrészt úgy, mintha mi sem történt volna, de hangomban érezni az óvatosságot. És persze egy kis bátorítást is. Nem azért, mert szüksége van rá, hanem mert nekem kell, hogy ne hangozzak sem bunkónak, sem elutasítónak, hanem hogy mutassam, én ugyan az az ember vagyok, aki tegnap este előtt voltam. Egy kis szünet után folytatom. - És reggelire van chilis bab.
Jókedvűen fordulok el, megyek a papucsomért és a boért. A teremből kifelé menet még ránézek egy alig észrevehető mosollyal.

Snowden
@edzőtér

- Rangerek, sorakozó!
Ez Snowden hangja. Felkelek, és a terem közepe felé indulok. Beállok én is a sorba a többiek mellé, egyenes tartással. Nem úgy, mint néhány másik, aki még csak most kezdte az akadémiát. Az Őrnagy bemutatkozását hallgatom, aztán elkezd végigsétálni a sor előtt. Lassan közeledik felém, de én úgy nézek rá, mint bármikor máskor. Ha észre is vett, nem adta jelét.
Mielőtt indulna az edzés, gyorsan betekerem a láfbejemet, és készenlétbe állok. Chen a terem széléről figyel mindent és mindenkit. Különösképpen Snowdent és engem. Hát nem fogok neki okot adni sem kárörvendésre, sem fúrásra, sem pletykára, sem arra, hogy bárhogyan is belénk kössön. Ugyanolyan kedvesen fogok mosolyogni az utódjára, mint eddig tettem. Ahogy végigmérem az én Őrnagyomat, nem tűnik másnak, mint mikor először láttam az ausztrál tréningen. Kicsit elkalandoznak gondolataim, de összeszedem magam és nagyon figyelek. Kíváncsi vagyok, milyen edzéstervet dolgozott ki. Biztosan nem olyat, mint négy mester, akik közül kettő szóba sem áll egymással, a harmadik egy kanos gyökér, és csak a negyedik közelíti meg a normalitás általam ismert definícióját. A tréning fárasztó és nehéz lesz, de már alig várom.

Snowden
@Glas hálókabin

Ahogy távolodik tőlem, nem is értem, mi történik. Miért engedett el? Vad mosolya ismerős a driftből, mégis, most más. Azt ajtó felé megy.
- Jó éjszakát, hadnagy.
"Jó éjszakát, hadnagy." Fejemben csengenek szavai még egy darabig, az üres kongást törik meg. Mégis képes volt itt hagyni. Lassan becsukom az ajtót, és hanyatt lefekszem az ágyra. Gondolataim kuszák és nehezek, nem tudok kibogozni belőlük egyetlen egyet sem.

Csipog az ébresztőm, kinyitom a szemem. Reggel 4:40, itt az ideje zuhanyozni és elkészülni. Edzés, reggeli, és aztán az, ami éppen dolog adódik. Milyen nap is van? Felkelek és a szobán keresztülsétálva a még bekapcsolt laptomora pillantok. Megérintem a touch padet, a monitoron Mozart villan fel, a lejátszási lista már régen a végére ért. Hirtelen fejembe tolul minden. Nem csak álmodtam? Összeszorul a gyomrom és gyorsan levetem ruháimat. A szennyesbe dobom őket és gyorsan megmosom magam, tiszta ruhát húzok. Fekete melegítő és laza fehér póló. Ahogy a tükörbe nézek, látom magam előtt a képet, amint ebben a szerelésben küzdöttem Snowdennel a sydney-i Kwoon arénában. Apró mosoly húzódik számra, de a tegnap után nem tudom, hogy most mosolyognom kéne-e vagy szégyellnem magam. De hiszen ő a partnerem. Fogalmam sincs, mit gondoljak. Megérintem tükörképem ajkát, aztán dühös leszek. Engem nem lehet így itthagyni! Ő mégis csak úgy megtette. Csak úgy? Hogy szenvedett tőle! Akkor miért? Beszélnem kéne vele. Vagy inkább úgy tenni, mintha nem történt volna semmi? Papucsot húzok és felkapom a rokushaku botom markolati csonkját.

@edzőtér

Itt mindig vannak, még ilyen korán is. Nem baj, engem nem zavarnak, sőt. Lendületesen bevágtatok a tatami közepére.
- Három ember kiállhat ellenem! - kiáltom el magam kínaiul. Páran félrehúzódnak, néhányan elém lépnek.
- Itt vagyunk. Milyen sorrendben? - kérdezi egy gyalogos katona.
- Yixia zi. - sziszegem nekik vissza lenéző mosollyal és kiengedem a bo két szárát. Összenéznek, és gunjukat készenlétben tartják. Hárman egy ellen, tehát.
Az egyik indítja a támadást, én védek, a másik kettő jön nekem, de miközben hárítok, az elsőt szinte kiütöm a szőnyegről. Alig telik bele öt percbe, mindhárom a padlón fekszik, fájó derékkal, lábbal, kiugrott vállal és az erős gyomorszáji találattól levegőért kapkodva. Ez most nagyon jól esett! Meghajolok nekik, megköszönve a harcot, habár már egyik sem képes ezt a gesztust viszonozni. Kisétálok a hatalmas terem másik felébe a tatami szélére és szokásos reggeli relax- és egyensúlygyakorlataimnak állok neki. Feszültséglevezetés: pipa.
Chen hangját hallom.
- Jó reggelt, hadnagy. Hogy érzi magát? - Neneneee, most őt ne.
- Jó reggelt, uram, kicsattanok az energiától. - felelem már hídban állva.
- Láttam. Nagyszerű. Ezt a gyorsaságot az angol tanította magának? - mintha kiköpné a szavakat.
- Nem, uram, magamtól fejlődöm.
Az Őrnagy csak bólint, és néhány katonával daozni mennek. Kardjaik monoton csattogása megnyugtat egy kicsit. Belégzés, kilégzés, belégzés... Ez az.

Snowden
@Glas hálókabin

Derekamnál fogva tart, és nem enged. Ez így pont nagyon jó, nem is akarom, hogy csak egy millimétert is eltávolodjon. Csak azt, hogy maradjon így, és maradjon itt velem. Az még csak fel sem ötlik bennem, hogy mi lesz ezután, mert annyi a fontos, hogy kell nekem. Akarom őt, akarom, hogy öleljen. Lassan nyakára engedem számat és a kezeim is lejjebb vándorolnak. Izmain finoman húzom végig tenyerem, belekapaszkodom csípőjébe, és szorítom, mintha attól félnék, hogy megszökik. Pedig nem fog, úgy tüzel, és olyan vággyal érint, hogy képtelen volna itt hagyni. Gyengéden felemelem zöld pólóját és dereka bőrét simítom végig. Forró, teste csak úgy lüktet ujjaim alatt. Zihálva fordítom magam arcával szembe, alaposan emlékezetembe vésve minden vonását. Másik kezemmel megérintem ajkait és kérdőn nézek fel rá mély kék szemeiben elveszve.

Snowden
@Glas hálókabin

Egy szót sem szól, még csak le sem ült. Csak néz. Megpróbálom kivenni tekintetéből, hogy.... Mi?
Hirtelen megragad és az ajtónak nyom. Szenvedélyesen csókol meg, én pedig csak megadóan engedek neki. Hirtelen kattan az agyam, amint tudatosul bennem, hogy mi történik. Bevillan egy kép Afganisztánból, és adrenalin szökik minden apró porcikámba és szabad kezemmel erősen ellököm magamtól, másik kezemet is kiszabadítva. Piros arccal és tág pupillákkal állok vele szemben egy másodpercig, levegő után kapkodva. Mit művel? Erre nem számítottam. De reménykedtem benne. Most mi van? Ezek a gondolatok egy pillanat alatt suhannak át agyamon, majd kellemes bizsergést kezdek érezni ajkai nyomán és átjár az a meleg nyugalom, amit Snowden közelében szoktam érezni. A tudatos énem azonnal megszűnik létezni, szemeimben és egész testemben vad tűz gyúlik. Hozzálépek, tenyeremmel arcát magam felé húzva lábujjhegyre állok és követelőzően csókolok vissza. Ajkai finom íze mámorító, testemet nekifeszítve húzom magam felé. Szabad kezemmel hajába túrok, és szépen lassan eresztem le a mellkasához, bőrén játszadozva ujjaimmal, néha belemarkolva húsába. Kinek kell levegő? Nekem nem. Érezni akarom minden rezdülését és sóhajtását. Mintha Mozart nem is lenne itt, sem a bázis, sem semmi más, a világ megszűnik és csak mi ketten létezünk ebben a pillanatban.

Snowden
@Glas hálókabin

Megvoltak a spárgáim, már békában is feküdtem, most éppen a szekrény mellett állok egy lábon, másik lábam hátra felfelé a szekrénynek támaszkodva, felsőtestem pedig vízsszintesen előre. Így egy állóspárgát tartok meg, eléggé fáj, ugyanis még nem elég erős a combizmom ahhoz, hogy ezt huzamosabb ideig tartsam. Rendesen megizzadtam, lábam már remeg. Az Oh, prodigio tétel szól, mikor kopogtatnak az ajtón. Lassan visszaengedem magam álló pozícióba, felkapom a kis törölközőmet, és miközben ajtót nyitok, felitatom arcomat és a kis topomból kilógó fénylő hasamat.
- Jó estét, Uram. - beinvitálom a törölközőmmel. Lehalkítom kicsit a zenét, és hellyel kínálom. Most mindenhol van hely, csak az asztal van tele a kutatási anyagokkal, a laptoppal, tablettel és egy apró szerkezettel, amiről senki nem mondaná meg, hogy egy térdízület működését hivatott modellezni. A nyitott szekrényajtót, amibe eddig kapaszkodtam, gyorsan becsukom, így legfeljebb egy pillantást tudott vetni fegyvergyűjteményemre. Természetesen, lőfegyver nincs közte. A szolgálati stukkerem a raktárban van, jó nekem a kés is.
Megállok azután a bejárati ajtó előtt, a férfi felé fordulva érdeklődően. Nem kell megkérdeznem, hogy mi járatban van erre, valószínűleg el fogja mondani.
- Teát? Van orbáncfű és Earl Grey is.